A spanyol válogatott számára különösen nagy jelentőséggel bírt a kvalifikáció. Paula hangsúlyozta, hogy az előző világbajnokságról való lemaradás után ez egyfajta újrakezdést jelentett számukra. A csapat átalakulóban van, sok fiatal játékos kap lehetőséget, és bár ő maga már a rutinosabbak közé tartozik, egyértelműen érzi: egy építkezési folyamat részesei. A kijutás ezért nemcsak eredmény, hanem visszaigazolás is arról, hogy jó irányba haladnak.

A puerto ricói torna ugyanakkor korántsem volt egyszerű. A sűrű versenynaptár miatt a csapat gyakorlatilag felkészülés nélkül érkezett meg, egy hosszú utazást követően. Ebben a helyzetben különösen sokat számított, hogy a program kedvezően alakult: az első mérkőzéseken volt lehetőségük összecsiszolódni, így mire a legerősebb ellenfelek következtek, már stabilabb teljesítményt tudtak nyújtani. „A „pályáról” egyenesen Puerto Ricóba mentünk, kilenc órás repülőutunk volt, plusz a jet lag. Ezért volt jó számunkra, hogy így alakult a menetrend, mert először Új-Zélanddal, Szenegállal és Puerto Rico-val játszottunk, és mivel az első három meccset megnyertük, és csak ezt követően jött Olaszország és az USA, már nem volt rajtunk nyomás. Az első három meccs alatt kicsit össze tudott szokni a csapat.”

A csoport harmadik helye reális eredmény, ugyanakkor Paula szerint maradt még a csapatban tartalék. Külön kiemelte az olaszok elleni vereséget, amely szerinte inkább mentális okokra vezethető vissza, mintsem játéktudásbeli különbségre. Úgy véli, egy kiélezett, nagy téttel bíró mérkőzésen akár más eredmény is születhetett volna. „Nem akarok fellengzősnek tűnni, de már a zsebünkben volt a vb kvalifikáció, szóval amikor Olaszország ellen játszottunk, mi már kiengedtük a gőzt, ők viszont élet-halál meccset vívtak. Így mentálisan erősebbek voltak, szerintem ez volt a különbség. Ezért veszítettünk, de azt is el kell mondanom, hogy nagyon jó csapat.” Az olaszok elleni vereség kapcsán nem is rejtette véka alá érzéseit: „Nagyon dühösek voltunk. Nem fizikálisan kaptunk ki, hanem fejben. Ez az, ami nem történhet meg, amikor a válogatott mezét viseled.”

A torna egyik legnagyobb élményét az USA női kosárlabda-válogatott elleni mérkőzés jelentette. Ginzo számára ez volt az első alkalom, hogy felnőtt szinten pályára léphetett az amerikaiak ellen. Elmondása szerint már a felkészülés során szembesültek azzal, hogy egy rendkívül komplex, minden játékelemben kiemelkedő csapattal találkoznak. A pályán ezt  azonnal érezni lehetett: olyan helyzetekből is képesek kosarat szerezni, amelyek más csapatoknál nem jelentenek valós veszélyt. „Izgalmas volt, pillangók repkedtek a gyomrunkban, mindenki a játékosokról beszélt. Amikor megkaptam a felkészítő anyagot, azt láttam, hogy minden játékos szinte minden játékelemben elképesztő mutatókkal rendelkezik, gyakorlatilag nincs hézag a játékukban. Hihetetlenül ügyes játékosok, ugyan olyan jól dobnak, cseleznek, lepattanóznak, szóval tényleg mindenben nagyon jók, ezért viccesen meg is kérdeztem, hogy mégis mire fókuszáljunk? A dobásra, lepattanózásra, egy-egy elleni játékra? Nincs gyenge pontjuk. A meccs végül jól alakult, fel tudtuk venni a ritmust, az ő szintjükön voltunk, szoros meccset játszottunk. De ehhez azért hozzá kell tenni, hogy nyolc játékossal játszottak, nem tizenkettővel. Három játékos egyáltalán nem játszott, sok nagy név, mint Breanna Stewart, vagy  Sabrina Ionescu ott sem volt a tornán. De igen, összességében szerintem jó volt, nagyon élveztem.”

Saját szerepéről őszintén beszélt. A válogatottban – különösen egy ilyen erős keretben – folyamatosan változhat, hogy ki mennyi lehetőséget kap. Elmondta, úgy érzi, a tapasztalatával, valamint a padról hozott energiával tud a legtöbbet hozzátenni a csapat játékához. Hangsúlyozta: a válogatottban minden perc számít, és akár rövid játékidő alatt is bizonyítani kell. „Van, hogy egy tornán a kezdő ötösben vagy, a következő alkalommal pedig te vagy az utolsó csere, és ebben a helyzetben kell beszállnod a meccsbe, ebben a helyzetben kell készen állnod, mert ha van két perced, akkor abban a két percben kell jól játszanod. Szóval nem könnyű, de mindig készen kell állni, mert az a két perc is a taktika része, és ha lehetőséget kapsz, abban a két percben kell bizonyítani.”

A torna nemcsak szakmai, hanem mentális kihívásokat is tartogatott. A nagy különbségű győzelmek során sem volt könnyű fenntartani a koncentrációt, különösen azoknak, akik kevesebb játékidőt kaptak. Ginzo szerint ezek a helyzetek jól megmutatták, mennyire fontos a fegyelem és a folyamatos fókusz, függetlenül az eredménytől. "Ez nem könnyű, mert amikor valaki a kispadról érkezik, mint például én, aki a legtöbb meccsen csak a harmadik negyedben játszottam, amikor már 30-40 ponttal vezettünk, nehezebb koncentrálni, ami veszélyes lehet."

A legfontosabb meccs számára mégis a Puerto Rico elleni győzelem volt, amely világbajnoki részvételt jelentett. Emellett az olaszok elleni mérkőzést tartja a legtanulságosabbnak, különösen a mentális felkészülés szempontjából.

A torna alatt még a kikapcsolódásra is maradt idő. „Nagyon jó szállodában voltunk az óceán partján és kaptunk két szabad napot, amikor San Juan-t, Puerto Rico fővárosát is meg tudtuk nézni. Az emberek nagyon kedvesek, nagyon hasonlítanak a spanyolokra, spanyolul is beszélnek, ezért otthonosan éreztük magunkat.”

Ami a jövőt illeti, Ginzo bizakodó. A berlini világbajnokság különleges lehetőség lesz a csapat számára, nemcsak a színvonal, hanem a közelség miatt is, hiszen várhatóan sok spanyol szurkoló elkíséri majd őket. Ugyanakkor tisztában van vele, hogy a végleges keretbe kerülésért komoly verseny zajlik.

A fejlődés kulcsát az felkészülési időben és a közös munkában látja. A nyári felkészülés lehetőséget ad arra, hogy a csapat még jobban összeérjen, és kialakítsa azt a karaktert, amely a spanyol kosárlabdát hagyományosan jellemzi.
Személyes céljai egyszerűek és egyértelműek: a csapat sikere az első. Legyen szó egyetlen percről vagy hosszabb játéklehetőségről, minden helyzetben a maximumot szeretné nyújtani –ahogy fogalmazott, „ha a csapat nyer, én már elégedett leszek. A csapat a legfontosabb, nem az, hogy én mit gondolok, vagy érzek a játékperceimmel kapcsolatban. A célom, hogy maximálisan kihasználjam az edzőmtől kapott lehetőséget. Ha egy percet kapok, akkor abban az egy percben szeretném a legjobb tudásom szerint segíteni a csapatot. Ha 15 perc alatt, akkor 15 perc alatt van. Ezt az edző dönti el, én arra koncentrálok, amit én tudok irányítani: a legjobb tudásom szerint játszani, és tudom, hogy erre képes vagyok.”